
24
A feltámadó kétségeket a velenceiek hamarjában el tudták oszlatni. II. Gyula
pápa egyszer azt kérte tőlük, hogy mutassák be III. Sándor kiváltságlevelét, amelyben
a tengerek feletti uralmat Velencének adományozza. Megvan, hangzott a velencei
követek talpraesett és a mélyebb értelmű humort sem nélkülöző válasza, hiszen épp a
Donatio Constantini hátoldalára jegyeztetett fel.
109
A kijelentés, amely csalárd hamisí-
tás leleplezésére volt hivatott, célt tévesztett. Hiszen a velenceiek adományának erede-
tisége 1500 körül aligha volt már tovább védhető, annak hamisságára ugyanis a Velen-
cében sem ismeretlen Lorenzo Valla jóval korábban, 1440-ben, rámutatott. A pápasága
doktrínáját ugyanakkor, miként azt az egyházi jogtudósok tanították, és számos ügyle-
vél hirdette, nem sikerült hitelteleníteniük, ez utóbbit egyébként Valla sem kérdőjelez-
te meg, s majd csak a reformáció intéz támadást ellene. Ugyanígy áll a helyzet Velen-
ce tenger feletti uralmával. Velencében és azon kívül is számos írott és képi forrást
találunk, amely bizonyítja, hogy e hatalom valóságos és III. Sándor által törvényesített
volt. Egy pápai oklevél azonban mégis perdöntő lenne a vitatható adomány esetében, a
velenceiek mégsem állították soha, hogy ilyennek birtokában lennének."
0
A pápa
sokkal inkább személyesen teremtett meg egy igen kifejező és törvényesítő szertartást.
A kollektív emlékezet a botrányos képet olyannal cserélte fel, amely értette a
módját, hogyan hízelegjen a legfőbb, a szent és sérthetetlen jogi tekintélynek, Péter
utódának, Isten földi helytartójának, és ezzel a kollektív emlékezetben végbemehetett
Velence teljes öntisztulása. A Serenissima hosszú évtizedeken át ebből táplálkozott, s
idővel politikai erejét is visszanyerte. Genova fénykorának a 14. század végével vég-
legesen leáldozott, Velence tengerek feletti régi hatalma újra megszilárdult. S a város-
ban a korai humanizmus hatására beköszöntött a történetírás új korszaka, amely elis-
merte a hatalmon lévők egyeduralmát, és a nagyságot a látható sikerekben mérte.
1
"
Ennek szószólója volt Lorenzo de Monacis 1420 táján,"
2
aki teljesen új, eddig merő-
ben ismeretlen megvilágításba helyezte Konstantinápoly elfoglalását.
Lorenzo átvett olyan, korábban kitalált emlékezeti elemeket, amelyek a hata-
lom kiterjesztésére, a dózse baszileusz elleni bosszújára, vagy akár az egyházi szolgá-
latra vonatkoztak, de tovább díszítette azokat. Fellázadt a mindent elfedő hallgatás
ellen, amely megfosztani látszott Velencét legfényesebb győzelmének ragyogásától.
Végre kimondta, hogy Zára hódoltatása a keresztesekkel együtt történt. Örvendezett a
köztársaság térnyerésén a Keletrómai Birodalomban, és felmagasztalva dicsérte Ve-
lencét, mondván, Isten által így rendeltetett, jótékony cselekedetet hajtott végre, ame-
lyet igazolt azzal a kijelentéssel, hogy Szent Márk szárnyas oroszlánját a „leggono-
szabb emberek" dühítették fel, majd más helyen így folytatta, „a jókat azonban a nyil-
vános szerencse és szabadság jele" kísérte."
3
Konstantinápoly elfoglalása tehát isteni
adomány volt, az isteni jóindulat jele."
4
A zsákmányokról Lorenzo természetesen
hallgat.
„Enrico Dandolo hatalmas tetteinek köszönhető - írja a krónikás - a
Respublica gyarapodása, és hogy Velencének majd' az egész világon híre ment.""
5
A
velenceiek tehát törvényesen hadakoztak tűzzel és vassal Konstantinápolyban, mely-
nek falai hét napon át visszhangozták nők és férfiak panaszát s jajveszékelését."
6
A
dózse a zsarnok V. Alexiosz és a hamisan esküvő, hűtlen görögök ellen ragadott kar-
dot, méghozzá a „legigazabb fegyvert" (iustissima arma). Eretnek város ellen támadt,
amely gőgjében magától utasította vissza az égi áldást valamennyi emberi korlátot
áthágva, s felmondva Jézus helytartójának az engedelmességet. Olyan város ellen,
amely egykor „gótokat, vandálokat, hunokat, tatárokat, langobardokat és más vadter-
mészetű barbár népeket" a nyugat és annak egyháza ellen uszított, a kereszténységet,
Comentários a estes Manuais